… és a Lélek - patak végül hazatér - a Halak meséje
A Lélek a Vízöntő villámcsapása után úgy érezte magát, akár egy szabadon áramló hegyi patak. Azt élvezte leginkább, amikor vízeséssé változott: súlytalanul, mégis jelentőségteljesen zúdulhatott a mélybe, ünnepelve újonnan nyert szabadságát. A kövek azonban, amelyeket magával sodort, nagyot ütöttek képlékeny testén, amikor belécsapódtak. Hiába csobogott büszkén és hangosan a hegyek között, hiába ismert minden sziklát, és hiába tudta minden kanyarnál, merre tart, a Lélek-patak egy idő után elfáradt.
Úgy érezte, csak körbe-körbe fut a völgyben. Bár mindenki azt mondta neki a partról: "Milyen szépen haladsz!", ő belül érezte, hogy valami végzetesen hiányzik. Egyre nehezebbnek érezte a hordalékot, amit magával cipelt: a múltbéli viharok sarával, a "kellene" és a "muszáj" hordalékával, és a part menti elvárások gátjaival küzdött. A Lélek-patak már nem akart többé "valaki" lenni, nem akart többé irányt szabni és küzdeni az árral.
Egy napon a táj hirtelen kiszélesedett, és a patak egy végtelen, mélykék, fénylő kapu elé ért, amely ott lebegett a horizonton, ahol az ég és a víz összeér. Ez volt az Óceán kapuja, a XII. Kapu.
A patak megtorpant. Megijedt.
"Ha belefolyok, elveszítem önmagam! Mi lesz a nevemmel? Mi lesz a kanyarjaimmal, amiket olyan nehezen vájtam ki? Mi lesz a történetemmel?" – suttogta rettegve.
Ekkor meghallotta a mélység hangját, mely nem kívülről, hanem a saját hullámai közül szólt:
"Nem elveszíted magad, hanem végre hazaérsz. Itt nem kell többé küzdened a gátakkal, itt nincs többé hordalék. Ami nehéz volt, itt súlytalanná válik. Itt minden vagy, ami eddig voltál, és minden, ami valaha lehetsz. Itt már nem egy patak vagy, hanem maga a Víz."
A Lélek-patak ekkor megértette: minden fájdalom, amit a kövek ütése okozott, csak azért volt, hogy emlékeztesse: ő nem a kő, és nem is a meder. Ő az Áramlás maga. Vett egy utolsó, mély lélegzetet, és elengedte a part szorítását. Ahogy átlépte a fényből és permetből álló kaput, a hordalék és a sár egyszerűen leülepedett a mélybe. Nem volt többé "én", csak a végtelen, csendes ragyogás.
A Lélek hazaért az Egységbe, hogy onnan, megtisztulva, majd egyszer újra elindulhasson az Első Kapu felé.
🗝️ Szakmai kitekintő
XII. Kapu: Az oldódás és a kegyelem rendje
A Halak Kapuja a zodiákus utolsó állomása, a 12. ház területe. Itt már nincs helye az egónak és a küzdelemnek. Ez az áldozathozatal helye, de nem a mártírságé, hanem az önkéntes átadásé: amikor átadjuk magunkat egy nálunk nagyobb erőnek.
A Karmikus Kulcs
Az Elengedés és a Szeretet. Ez a kapu akkor nyílik, ha felhagyunk az irányítás kényszerével. Ha elhisszük, hogy biztonságban vagyunk akkor is, ha nem mi fogjuk a kormányt. A kulcs a bizalom a láthatatlanban.
Amikor a Kapu zárva marad - testi és lelki elakadások
Áldozatszerep: Ha nem akarjuk elengedni a "hordalékot" (múltbeli sérelmeket), mártírrá válunk, akit az élet sodor, ahelyett, hogy mi áramlanánk az élettel.
Menekülés: Függőségek, álomvilágba vonulás, mert a "patak" fél a valódi mélységtől.
Testi tünetek: A Halakhoz tartozik a lábfej is. A lábfej problémái, gombásodása, fájdalma mind azt jelzik: nem akarunk megérkezni, vagy félünk megtenni az utolsó lépést az ismeretlenbe.
Immunrendszer: Mivel a Halak az "én" és a "világ" közötti határ elmosódása, az immunrendszer zavarai (autoimmun folyamatok) gyakran utalnak a XII. Kapu elakadásaira.
Ennél a Kapunál nem az a kérdés, mivé válsz az óceánban, és hogyan tarthatod meg ezáltal Önmagad, hanem az: van-e benned elég Bizalom és Bátorság elveszíteni Önmagad illúzióját ahhoz, hogy feloldódj a Mindenségben, végre azzál válj, aki valójában vagy és rájöjj: sosem voltál különálló a forrástól?
Vedd fel velem a kapcsolatot, ha megoldásokat keresel
Várlak szeretettel:
Anzsi